Kilenc

A hangok, amiket a lépcsőn lefelé jövet hallottam, nem a képzeletem szüleményei voltak – nagyon is igaziak. Ám ekkor rájöttem, hogy csak egy hangot hallok: a feleségemét. Nagyon óvatosan kinyitottam a hálószobaajtót. Anna az ágy szélén ült, a telefon fölé görnyedve. Homlokát aggodalmasan ráncolva nézett fel rám, és a kagylót a melléhez szorította.

– Téged keresnek! – felém nyújtotta a kagylót, tenyerével eltakarva a mikrofont.

– Ki az?

– Dr. Somerville.

– Az ég szerelmére! Ő meg mit akar? Nem akarok beszélni vele!

– Martin, kérlek! Azt mondja, fontos! – Észrevettem, hogy remeg a keze.

– Azt mondja? – Mindennek dacára kíváncsi voltam, hogy miért hívhat a vén sarlatán. – Ó, hát egye fene!

Elvettem Annától a telefont, leültem az ágyra, és átkaroltam a vállát, hogy közelebb húzzam.

– Nos? – szóltam bele. – Mi olyan fontos?

Csak egy percig beszéltünk, aztán a vonal másik végéről tompa zajt hallottam, ahogy a kagyló gazdát cserélt. Sietve felpattantam az ágyról, felkaptam a telefont, és olyan messzire vittem Annától, amennyire csak a zsinór engedte.

– Tudom, hogy mire gondoltál – suttogta a fülembe Penelope. – Még amikor ő körbeügetett a pályán, te meg mögötte ültél a nyeregben, akkor is ránk gondoltál. Nem igaz?

– Nem tudom, miről beszél! – mondtam hangosan.

– Ó, dehogynem tudod. Ne is tagadd, Martin! – kacagott Penelope.

– Csak szeretném, hogy tudd, mennyire boldog vagyok, hogy Annával újra egymásra találtatok. Nem fogsz hinni nekem, ha elmondom, Martin, de nekem köszönhető minden, ami ma éjjel történik köztetek.

– Nem kell magára hallgatnom.

– Megtaláltad a talizmánt, igaz? Amikor kinyitottad, úgy éreztem, mintha engem nyitnál ki, engem érintenél. Martin, most dugd meg alaposan! Dugd meg értem! Értünk…

– Azt hittem, világossá tettem, hogy nem kívánom folytatni a terápiát. – Hallottam a remegést a hangomban. – Nem vagyok többé a páciense. Nincs joga tovább zaklatni.

Kisülés recsegése hallatszott, mintha a vonal készülne megszakadni. Aztán kitisztult a hang, és megint meghallottam Somerville baritonját.

– Csak figyeljen rám, Martin… Próbáljon ellazulni! Figyeljen a hangomra… Anna kedvéért, Martin… Ő még csak egy kislány, vigyáznunk kell rá… Koncentráljon a hangomra… Csak a hangom számít… Máris kezdi nagyon ellazultnak érezni magát…

A telefon hirtelen kiesett a kezemből, és csörömpölve a padlóra zuhant. Káromkodva lehajoltam, és felvettem, visszahelyezve a kagylót a villára. Aztán visszavittem az éjjeliszekrényhez. Ott megálltam egy pillanatra, és vártam, hogy a világ abbahagyja velem a forgást.

– Drágám! – lépett mögém Anna, és karját a derekam köré csúsztatva a hátamhoz szorította magát. – Drágám, úgy sajnálom! Azt kellett volna mondanom neki, hogy alszol, vagy hogy nem vagy itthon, vagy valami ilyesmit…

– Nem is hallottam a telefont – mondtam, és megfordultam, hogy ránézzek.

Anna lesütötte a szemét.

– Azonnal fölvettem. Úgy meglepett, hogy megcsörrent… kicsit meg is ijesztett.

– Anna! – Benyúltam az álla alá, és felemeltem az arcát, hogy a szemébe nézhessek. – Ez volt az első alkalom, hogy beszéltél vele, mióta hazajöttél? Nem mentél el újra meglátogatni, ugye?

Megrázta a fejét.

– Kiráz a hideg attól az embertől.

– Engem is – mosolyogtam, és könnyedén megcsókoltam az ajkát.

– Szeretlek. Tudod, ugye?

– Én is téged…

– Csakis ez számít.

Szeme megtelt könnyel.

– Mi a baj, kicsim? Te sírsz? Ne sírj!

– Boldog vagyok. – Belém kapaszkodott, és éreztem, ahogy megborzong egy kicsit. – Boldog vagyok, ennyi az egész.

* * *

Odakint elült a szél. Az éjszaka mozdulatlanná dermedt. A tetőről egy nyikkanás sem hallatszott. Minden nyugodt volt, minden békés. Az aranygyapjú puhán hevert a kezem alatt. Mintha az egész meg sem történt volna, nem épp az imént hallottam volna Penelope hangját a telefonban, nem találtam volna szerencsetalizmánt a kulcskarikámra fűzve… A képek, amelyek azzal fenyegettek, hogy rám rontanak és kínozni kezdenek, amint behunyom a szemem, nem öltöttek alakot.

A sötétben, ahogy egymás mellett feküdtünk, úgy láttam magunkat, mint gyermekeket, akik szelíden álomba zuhannak egymás karjaiban. Végül nem szeretkeztünk. Nem tűnt szükségesnek. A szeretkezés ideje elmúlt.

– Mire gondolsz most?

– Ránk – feleltem. – Amikor gyerekek voltunk. Csak mi ketten. Már csak mi maradtunk.

– De hát nem is ismertük egymást, amikor gyerekek voltunk.

– Talán nem, talán igen. Ki tudja? Az emberek, akik szeretik egymást, gyakran megtalálják a módját, hogy újra együtt legyenek. Ha nem is ebben az életben.

– Mióta hiszel te a…? És nagyon szerelmesek voltunk egymásba?

– Közelebb bújt hozzám.

– Talán. De az is lehet, hogy valahogy máshogy voltunk együtt.

Mondjuk… mint családtagok.

– Annak is örülnék. Bárcsak tudnék hinni benne! Olyan megnyugtató gondolat, hogy sosem fogsz elveszíteni senkit.

– Egyszer a húgom voltál.

– Igen?

– Fiatalabb voltál nálam… nagyjából négy évvel. De nagyon közel álltunk egymáshoz.

– Amikor azt mondtad, hogy csak mi maradtunk…

– Kivéve a kutyáidat.

– A kutyáimat?

– Mindenki más halott volt.

– Ó, Martin! – fakadt sírva megint. A vállamba temette az arcát. Éreztem, ahogy ömlenek a könnyei.

Mindent megtettem, hogy megvigasztaljam Annát: a karjaimba vettem, gyengéden ringattam, csitítgattam, mint egy kisbabát, míg végül álomba nem sírta magát.

Sokáig csak feküdtem ott, és bámultam fölfelé a mennyezetre. Az elmém üres papírlap volt. Emlékszem, hogy ránéztem az órámra, és láttam a digitális számlap vörös izzását: éjjel 2:39. Nem sokkal azután nyilván elbóbiskoltam.

Álomból ébredtem: olyan érzésem volt, mintha az űrben lebegtem volna – kékesfekete sötétségben, amelynek nincsenek határai. Csak egy gombostűfejnyi fényt láttam magam előtt. Igyekeztem elérni; úsztam a fény felé, keresztül a semmi tengerén. A fény pedig egyre nőtt, és egyre ragyogóbb lett, ahogy közeledtem. Leírhatatlanul fényes volt, kékes aurával – a középpontja makulátlanul fehér mégsem káprázott vagy fájt tőle a szemem. Ellenállhatatlanul vonzott magához. Úgy éreztem, hogy melegséget és mindent megértő szeretetet sugároz, amely körülvett és beburkolt. Részévé váltam, és már csak a puszta extázisnak voltam tudatában, hogy egyedül lehetek azon a helyen; a tökéletes egyértelműség hónában, ahol az egyetlen létezés a kristály letisztult geometriai képében lehetséges.

Amikor felébredtem, úgy éreztem, mintha meghaltam volna, és akaratom ellenére hoztak volna vissza az életbe.

Ébredéskor valamilyen homokszerű ízt éreztem a számban, és leszedtem valamit a nyelvemről. Egy kis hajfürt volt.

Megint az órámra néztem: 3:10.

A szoba most hideg, nyirkos és áporodott volt – a levegő egészen elhasználtnak tűnt. Nehezemre esett lélegezni.

Kiszabadítva magam Anna terpeszkedő végtagjai közül, ám közben vigyázva, nehogy felébresszem, felültem az ágyban, és próbáltam levegőt juttatni a tüdőmbe. A harmadik-negyedik lélegzetvételnél kezdtem megszédülni. Valamilyen ketyegő érzés támadt a torkom mélyén: erős, szabálytalan lüktetés. Aztán elfogott a kezdődő hányinger.

Remélve, hogy elmúlik, továbbra is mélyeket lélegeztem, minden lélegzetemet lenn tartva, és csak azután kieresztve – amíg rá nem jöttem, hogy egy hangyányit sem segít. Most már biztos voltam benne, hogy hányni fogok. Kimásztam az ágyból, és elindultam a sötétben a fürdőszoba felé, amikor a lüktetés a torkomban hirtelen megvadult, és fékevesztetten ketyegni kezdett, mint egy Geiger-számláló. Fájdalmat éreztem a mellkasomban, éles, szaggató fájdalmat, mintha valaki lenyomta volna a kezét a garatomon, és a tüdőmet próbálná kitépni. Leereszkedtem a padlóra, és az oldalamra fordultam, térdemet az államhoz ölelve. Meg fogok fulladni – gondoltam –, akárcsak Zách Scalf.

Ekkor bizonyára felkiáltottam, mert felébresztettem Annát. Hallottam, ahogy a nevemen szólít, de nem láttam, merre van.

Felkapcsolódott a villany.

– Martin! Istenem, mi a baj? – Odarohant, és riadalomtól tágra nyílt szemmel letérdelt mellém.

Akkorra a fájdalom már enyhült, és megint rendesen tudtam lélegezni, habár még mindig hányingerem volt.

– Nem lesz semmi bajom – nyögtem, mert bosszantott a reakciója.

– Biztos csak valami rosszat ettem.

Láttam Anna aggódó, szánakozó tekintetét, miközben segített nekem. Odahozta a melegítőmet a székről, és a vállamra terítette. Még a fürdőszobába is be akart jönni velem, de nem engedtem.

– Bújj vissza az ágyba! Nem lesz bajom.

Becsuktam a fürdőszobaajtót, és egy pillanatra nekidőltem, behunyva a szemem, ahogy az émelygés hullámai végigsöpörtek rajtam. Letérdeltem a vécé elé, és lenyomtam az egyik ujjamat a torkom hátuljáig, hogy meghánytassam magam. Fuldokoltam, köhögtem, és szárazon öklendeztem – minden görcs hevesebb és fájdalmasabb volt, mint az előző –, de nem tudtam okádni. Úgy éreztem, mintha valami eltorlaszolná a torkomat.

Aztán valószínűleg elájultam.

A következő, amire emlékszem, hogy ragyogó kék víz kavargó örvényébe bámulok lefelé. Nem tudom, hogy hánytam-e. Éreztem némi megkönnyebbülést – vagy inkább zsibbadtságot –, az egész testem ragacsos volt, és sajgott a fejem. A mosdókagylóhoz mentem, elfordítottam a csapot, és vizet gyűjtöttem a kezembe, hogy leöblítsem az arcomat.

Megláttam magam a tükörben: kísértetiesen sápadt voltam a veríték gyöngyöző fénye alatt. Apró, skarlátvörös szál lógott a bal fülemnél. Egy apró cérna volt Anna hálóingjéből, ám amikor megpróbáltam leszedni, szétmállott az ujjaim között.

Biztosan megvágtam magam.

Arcomat és kezemet egy törölközőbe töröltem. Rózsaszínes foltot hagytak rajta. Még több vér. Szemügyre vettem az arcomat a tükörben, de nem tudtam rájönni, honnan származik a vér.

Hallottam, ahogy egy ajtókilincs óvatosan elfordul. Azt hittem, Anna akar bejönni a hálószobából, hogy lássa, hogy vagyok, így a vállam fölött, a tükörben keresni kezdtem. Láttam fehér fürdőköntösét, ami az ajtó hátoldalán lógott. Az ajtó azonban nem nyílt ki.

Aztán még valami ütötte meg a fülemet: halk, szöszmötölő zaj, amit nem tudtam azonosítani. Mintha lentről jött volna, a konyhából: Anna biztosan lement, hogy igyon valamit, vagy ilyesmi. Csakhogy épp egy másodperccel ezelőtt hallottam, hogy a hálószobában mozgolódik. Nem lett volna ideje leérni a földszintre.

Szívszorító hideg kezdett fölfelé kúszni a gyomrom mélyéről. Mégis van velünk valaki itt, a házban. Arra gondoltam, hogy kiszólok Annának, de nem akartam megrémisztem. Felrántottam a melegítőm cipzárját, és felhúztam a kapucnit a fejemre. Aztán a másik ajtón keresztül kiléptem a lépcsőfordulóba.

A lépcső tetején megálltam a sötétben, és hallgatóztam. Mintha léptek zaját hallottam volna, és valamilyen tompa, kaparászó hangot – mintha valaki egy nehéz tárgyat vonszolna végig a konyha csempéjén. Felkattintottam a villanyt, mire a zajok abbamaradtak.

A hall folyosóján félúton megmarkoltam az esernyőtartóból kivett, rövid, nehézvas golfütő nyelét, megálltam, és újra hallgatóztam. Közvetlenül előttem a konyhába nyíló lengőajtó szelíden himbálózott a zsanérjain. Hűvös huzatot éreztem a bokámon, de az ajtó mögül nem hallottam zajt. Nem is hallottam mást, csak az eső egyenletes pergését a tornác tetején.

Vállamat az ajtónak támasztottam, majd betaszítottam, és gyorsan a benti villanykapcsoló után nyúltam.

A mennyezeti neoncső pislákolva életre kelt, és hűvös, fluoreszkáló fényt vetett a konyhai felületekre. A helyiség üres volt. Minden a helyén volt, tisztán és rendezetten, mint mindig – leszámítva egy nedvességfoltot, amely sötétre festette a terrakotta csempéket ott, ahol a plafon beázott.

A hátsó ajtó szélesre volt tárva.

Értetlenkedve odamentem, és becsuktam, sietve elfordítva a kulcsot a zárban. Az ajtó érintetlen volt: nem láttam rajta jelét, hogy betörték volna. Lehet, hogy a szél fújta be? Ha Anna elfelejtette bezárni, azt biztosan észrevettem volna a lefekvés előtti körüljárásnál.

És miért nem szólalt meg a riasztó?

Valami hideget és nedveset éreztem a talpam alatt. Lenéztem: csupasz talpam vizes lábnyomokat hagyott a csempéken. De nem láttam más nyomokat a padlón. Ha valaki bejött kintről, azt csakis azelőtt tehette, hogy az eső eleredt.

Aztán hirtelen megértettem, mi történt. A hátsó ajtó nem valamilyen behatolónak köszönhetően állt tárva-nyitva, hanem azért, mert valaki ott ment ki, és nem gondolt rá, hogy becsukja maga után. Szóval mégiscsak Annát hallottam.

Biztosan levette a kulcsokat az övemről, amíg a fürdőszobában voltam, kikapcsolta a riasztót, és kisurrant a házból. De miért? Miért akarna elmenni egy ilyen éjszakán – anélkül, hogy szólna nekem? Sétálni akart egyet az esőben? Friss levegőt szívni? Nem láttam semmi értelmét.

Tudtam, hogy nem juthatott nagyon messzire, úgyhogy visszamentem a haliba, visszatettem a golfütőt az esernyőtartóba, és odaléptem az irányítópanelhez a lépcső alatt, hogy meggyőződjek róla: a rendszert tényleg kikapcsolták.

És így volt. A kis, piros lámpa kialudt: Anna láthatóan „KI” állásba fordította a riasztó kulcsát, aztán kihúzta a nyílásból. Ahogy felnyúltam, hogy kinyissam a panelt, a kezem fémhez ért, vakító villanást láttam, és az egész ház sötétbe borult.